Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.”

/Juhász Gyula: Trianon/

 Ha valamiről nem vagyunk képesek beszélni – mert a benne átélt öröm, vagy fájdalom az egekig ér, nincsenek hozzá szavaink, szegényes a nyelvünk, hiányzik a bátorságunk – akkor a csend, a zene, vagy akár egy gesztusértékű mozdulat „szólhat” helyettünk, kontextust, jelentést kaphat, nyilvánosságot, közérthetőséget a ’gondolat’. Úgy tűnhet bár, hogy az artikulált beszéd uralja mindennapjainkat, benne és általa leszünk azok, akik, pedig nincs így: a csend eredendőbb, tágabb otthonunk, mint a nyelvben lakozás.

A tánc egy különös fejezet a „csend” történetében. A szilencium (csend) ugyanis nem azonos a mozdulatlansággal, mint ahogy a jelentéstelenséggel sem. A tánc eredendő kapcsolata a „csenddel” csak azt jelenti, hogy nonverbális műfaj – ugyanúgy, ahogy a képzőművészet és a zene – mert eleve az elmondhatatlant, a kibeszélhetetlent mondják, ott ’szólalnak’ meg tehát, ahol a verbális nyelvek már szükségképpen elhallgatnak. Nincs igaza Wittgensteinnek, aki szerint „nyelvünk határai, létünk határai.” A tánc, a maga érzéki közvetlenségével, energetikai sugárzásával egy primordiális (nyelv előtti) világra utalt, annak eleven hírnöke, s imígyen kap (kaphat) érzéki jelentést.

Néptánc-színházi előadásunk címe: Gyertyaláng. Nem kegyeleti gyertyára gondolunk, a nemzethalál valamiféle víziójára, hanem a remény elevenségére…, a pislákoló gyertyafény inkább annak lesz a szimbóluma, hogy van jövő, van kivezető út az önsajnálatból, a bénultságból, túl lehet élni a fájdalmat egy percre sem feledve, miként azt Juhász Gyula írta. Ahhoz, hogy a sebek begyógyulhassanak tennünk kell, méltóságot sugározni, bölcsességgel tenni-venni!
Ahhoz, hogy a sebek begyógyulhassanak tennünk kell még sokat, méltóságot sugározni, bölcsességgel létezni. És kell, hogy napjainkat átitassa
összetartozásunk tiszta élménye, eleven tapasztalata.