A darab egy újfajta, nem szokványos műfajt honosít meg, mely mozdulatba és zenébe foglalt igemagyarázatként szolgál a néző számára, aki  befogadóként ihletettséget, kultúrát és áhítatot találhat egységes élménybe forrasztva. Beszélünk több száz éves történelmi és lelki tapasztalat alapján lehetséges belső és külső helyszínekről, helyzetekről és folyamatokról.
Dús lakomák és nagy vadászatoktól indítunk, az erkölcsi hanyatlás szintjéről szólunk, az európai és a magyar történelem tükrében.
A reformáció lutheri és kálvini gondolatai mentén fogalmazunk.
„Az Isten, mintha a kezét nyújtotta volna felém a  Mennyekből”. Hangzik Kálvin egyik híres mondata, üzenete táncképekbe foglalható.
Beszélünk arról, amikor egy hegedű megszólal Sztárai Mihály kezében, aki megkérdezi: Óh, Uram, kinek hirdessem a te vigasztaló Igédet? Majd rázendít. Sok ínségünkben hozzád kiáltunk Felséges Isten, Mert parancsoltad, hogy megkeressünk a mi szükségünkben. ” Sztárai Mihályt áldja és magasztalja a korabeli ország, ki minden nehézségben, életét kockáztatva, bejárja Tolnát és Baranyát, hogy reményt adjon az ott élőknek.
Eljutunk Erdélybe, s még néhány helyszínt és időképet beiktatva, fenntartva a passiói állapotot, megérkezünk a mába. A profán és szakrális mozzanatok, helyzetek, a kimondott szó, az ének és a zenei kommunikációja kerül természetes egységbe. Utunk, mindenki számára elérhető és aktuális legyen és megmutathassa a református vidékek kultúráját is.
A  művészeteknek általában felbecsülhetetlen  értékük, hogy ugyanazt a tartalmat, többféle nyelven mutathatja meg, így láthatatlan szálai, isteni igeként működnek helytől és kortól függetlenül.

Az előadás célja, hogy üzenet tudjon lenni a mában, és a deszakralizált emberi társadalomban a profán űrt, tartalommal és a legjobb esetben szentséggel tölthesse meg.
Általa segítséget kaphatunk a világban való tájékozódáshoz a népművészet és saját kultúránkon keresztül. Hozadéka, hogy minden esetben morális és egyetemes szimbolikával tudja bevezetni az erre vágyakozó nézőt.