táncszínházi előadás

Gyertyaláng

Tervezett néptánc-színházi előadásunk címe: Gyertyaláng.
Nem kegyeleti gyertyára gondolunk, a nemzethalál valamiféle víziójára, hanem a remény elevenségére, a pislákoló gyertyafény inkább annak lesz a szimbóluma,
hogy van jövő, van kivezető út az önsajnálatból, a bénultságból, túl lehet élni a fájdalmat egy percre sem feledve, miként azt Juhász Gyula írta.
Ahhoz, hogy a sebek begyógyulhassanak, tennünk kell még sokat, méltóságot sugározni, bölcsességgel létezni. És kell, hogy napjainkat átitassa összetartozásunk tiszta élménye, eleven tapasztalata.

Ha valamiről nem vagyunk képesek beszélni – mert a benne átélt öröm, vagy fájdalom az egekig ér, nincsenek hozzá szavaink, szegényes a nyelvünk, hiányzik a bátorságunk – akkor a csend, a zene, vagy akár egy gesztusértékű mozdulat
„szólhat” helyettük, kontextust, jelentést kaphat, nyilvánosságot, közérthetőséget a gondolat. 
Úgy tűnhet bár, hogy az artikulált beszéd uralja mindennapjainkat, benne és általa leszünk azok, akik, pedig nincs így: a csend eredendőbb, tágabb otthonunk, mint a nyelvben lakozás…
A tánc egy különös fejezet a „csend” történetében. A szilencium (csend) ugyanis nem azonos a mozdulatlansággal, mint ahogy a jelentéstelenséggel sem. A tánc eredendő kapcsolat a „csenddel”, nonverbális műfaj – ugyanúgy, ahogy a képzőművészet és a zene – mert eleve az elmondhatatlant, a kibeszélhetetlent mondják, ott „szólalnak” meg tehát, ahol a verbális nyelvek már szükségképpen elhallgatnak. Nincs igaza Wittgensteinnek, aki szerint „nyelvünk határai, létünk határai.” Tánc, a maga érzéki közvetlenségével, energetikai sugárzásával egy primordiális (nyelv előtti) világra utalt, annak eleven hírnöke, s imígyen kap (kaphat) érzéki jelentést. A néptáncra a fentiek hatványozottan igazak! Hála Bartók Bélának, s a többi gyűjtőnek benne egy olyan mozdulatkincs válhatott számunkra elevenné, jelenvalóvá, amelyben magunkra ismerhetünk: otthontudatunk netovábbja…!

Talán sikerült érthetővé tennünk, hogy miért is gondoljuk ezt: egy táncszínházi előadás a maga adottságaival, eszközkészletével nagyon is képes egy olyan történelmi traumára méltóképpen emlékezni, amit Trianon jelent a magyarság
számára! Pontosan azt tudja megjeleníteni, amire a történelmi értekezések, a szónoklatok nem képesek, zsigerekre ható élményt adhat hazaszeretetből,
nekünk rendelt identitásból!

Előadja: Duna Művészegyüttes és a Göncöl zenekar
Közreműködik: Navratil Andrea
Zene: Csoóri Sándor, Dulai Zoltán, Navratil Andrea
Táncmesterek: Busa Norbert, Busai Zsuzsa, Kádár Ignác, Nagypál Anett, Sáfrán Balázs, Kenéz Enikő, Gera Zoltán, Szabó Csaba, Bonifert Katalin, Molnár Péter, Györke Eszter, Resócki Rolland, Vázsonyi Csilla, Fitos Dezső, Kocsis Enikő
Asszisztensek: Bonifert Katalin, Soós Gyula András
Jelmez: Furik Rita
Díszlet: JuZso
Produkciós vezető: Letenyei Gábor
Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt

Készült a trianoni békeszerződés 100 éves évfordulójára a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával